Az alaptáborból elindulva, a rét végén, a forrás után, de még a vízesés előtt a Matterhorn-ra emlékeztető szikla oldalában van egy hely, ahol sok emléktáblát találni olyanokról, akik a Lenin-csúcson lelték halálukat. Ez az „ottmaradottak fala”. Arra emlékeztet, hogy itt is meg lehet halni. És a mai napig meg is halnak páran minden évben.
A táborokban mindig jönnek-mennek a hírek, hogy ki hol és hogyan tűnt el, esett le, fagyott meg… Ezt persze próbálja az ember negligálni, de amit a saját szemével lát, azt muszáj elhinnie…. és én a három szezon alatt legalább hét holttestet láttam… A legdurvább látvány talán a magas rangú katonatiszt volt, aki a 3. tábor utáni meredek lejtőn a plató előtt esett le és pont csúcstámadásra menet láttam a kettes tábor alatt, jézusi pózba fagyva, tetőtől talpig nejlonba becsomagolva, ahogy éppen kötözték rá a mentőszánra, hogy levigyék… vagy az a hegymászó, akivel pár nappal előtte még beszéltem pár szót a 2. táborban, ahol azt mondta jól van, bár nagyon csúnyán köhögött… aztán az alaptábor mellett megállt egy rendőrségi kisbusz, kiszállt pár rendőr, vártak, cigiztek… aztán jött egy terepjáró a hegy felől, kinyitották a hátsó ajtót, kiemelték a holttestét és letették a földre…
Szóval komolyan kell venni ezt a hegyet is…
Régebben történtek a Lenin-csúcson nagyobb tragédiák is. A legnagyobb 1990-ben, amikor egy valószínűleg földrengés kiváltotta lavina elvitte az egész 2-es tábort, 43 emberrel együtt. Azóta a 2-es tábort nem a „serpenyőben”, hanem pár száz méterrel feljebb, biztonságosabb, bár sokkal kényelmetlenebb helyen szokták felállítani. Amiben azért van ráció, mert a „serpenyő” helyére azóta is minden évben zúdulnak kisebb lavinák…
A szerintem a legszomorúbb az 1974-es orosz női hegymászó válogatott mind a 8 tagjának halála, akiket a csúcsról lefelé jövet a keleti gerincen a csúcs alatt elkapott egy hatalmas vihar. Ugyan sikerült felállítaniuk pár sátrat, de a viharban valószínűleg tovább esett légnyomás, a hideg, valamint a sátraik tönkremenetele miatt egy nap haldoklás során egymás után mind meghaltak. Közben néha volt rádiókapcsolatuk az alaptáborral… a neten megtalálod a szívszorító üzeneteiket…
Szerencsére a meteorológia fejlődésével ilyen estre már nem kell számítani. Ettől függetlenül 2018-ban annak ellenére, hogy az előrejelzés pár napos jóidő-ablakot mutatott, csúcstámadás közben a 3. tábor előtt pár méterrel elkapott egy olyan hóvihar, hogy amikor felálltam, a fizikai kísérletekből ismerős zajt hallva, csípős-bizsergést éreztem a homlokomon. Az ukrán hegymászó pedig, akivel egymáshoz csapódtunk, gesztikulálva próbálta túlüvölteni a vihart, hogy azonnal feküdjek vissza, mert elektromos szikrák fonják körbe a fejemet… hajnalra meg leesett több mint fél méter hó…